|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 3 találat | lapozás: 1-3 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Józsa Sándor 2004. június 23.Jún. 18–20. között immár negyedik alkalommal szerveztek falunapokat Gyergyóditróban. Megnyílt a Mesterségek dicsérete kiállítás, amelyen a ditrói és gyergyóalfalvi hagyományőrző egyesületek népi szőtteseket, népviseletet, népi faragást állították ki. Kiállítás nyílt Csibi Edit, Biró Zsuzsanna, Siklódi Róbert és Szőcs Zsolt fiatal képzőművészek munkáiból. Sikeres volt a Csíki Játékszín évadzáró gálaműsora. Másnap Kolozsi Tibor szobrászművész kőszobraiból nyílt kiállítás majd Gaál András festőművész állandó tárlatát lehetett megnézni az Idősek Klubjában. Az idén Gaál András festőművészt tüntette ki díszpolgári címmel Ditró község. Bemutatták ifjú Józsa Sándor Emlékeim Ditró székely község életéből /Mark House Kiadó, Gyergyószentmiklós/ című emlékiratkötetét. Gyermektáncház szórakoztatta a fiatalokat, volt zenés gyermekelőadás és szabadtéri bál is. /Gál Éva Emese: Falunapok Ditróban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./2016. február 9.Szükségünk van a hitre – interjú dr. Kinda EleonórávalDr. Kinda Eleonóra nem csak a Székely Mikó Kollégium megbecsült vallástanára, hanem az illyefalvi református egyházközség történetének megírója is. Frissen megjelent kötetéről a sepsiszentgyörgyi bemutatója után beszélgettünk, de szó esett további terveiről és jövőt firtató gondolatairól is. – Miért éppen Illyefalvát és református közösségének történetét választotta első tudományos munkája témájául? – Elsősorban azért, mert ebben a helységben születtem, és így 24 éven át voltam annak a református egyházközségnek a tagja, melynek 450 évre visszatekintő, küzdelmekkel teli múltját eddig még senki sem tárta fel. Ugyanakkor jómagam is tudni akartam, hogy egykori közösségem gyökerei mennyire nyúlnak mélyre, merre ágaznak szét, és milyen termést hoztak. – Minderről hol lehetett ismereteket szerezni? – Sepsiszentgyörgyön az állami, szülőfalumban pedig a református egyházi levéltárban, ugyanis mindkét helyszínen hatalmas mennyiségű anyag állt a rendelkezésemre, amit viszont az összegyűjtésen, rendszerezésen, tanulmányozáson és szerkesztésen kívül, még a mai nyelvjárásba is át kellett ültetni ahhoz, hogy közérthetővé váljék. – Sikerült-e olyan történések, tények nyomára bukkanni, melyek emléke már kiesett a köztudatból, vagy csak a mondák szintjén van jelen? – Igen, feljegyzéseket találtam például a titkos járatokra vonatkozóan, melyekből kiderült, hogy két alagút is létezett, egyik ÉNY-i és a másik DK-i irányba vezetett ki a vártemplomból, és rajtuk keresztül az erdő széléig lehetett eljutni. Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a közösség élelmiszerkészletét – a szájhagyománynak megfelelően – valóban a bástyákban helyezték biztonságba, és 1842-ben még 118, e célnak megfelelő kamra létezett. Kiderült továbbá, hogy a Józsa Sándor lelkész által 1902-ben építtetett parókia ma is használatban lévő, impozáns épületének anyagát a belső várfal délkeleti szakaszának lebontásából nyerték. – Mit jelent önnek kutatása eredményeinek könyvben való megjelentetése? – Hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre sor kerülhetett, hiszen múltunk egy szeletének a történéseit rögzítve, azt megmentettem az utókor számára is. Ugyanakkor abban reménykedem, hogy példámat követve, a diákjaim között is akadnak olyanok, akik majd hasonlóan cselekszenek. Tetteink, hétköznapi küzdelmeink rögzítésével ugyanis nem csak őseinknek tartozunk, hanem az utánunk következő nemzedékeknek is, mert az őket itt megtartó folytonosságtudat érdekében tudniuk kell rólunk, valamint arról is, hogy egy élhető jövő érdekében mit és miként cselekedtünk. – Várható-e a folytatása tudományos munkájának? – Más egyházközségek még feldolgozatlan történetét is meg szeretném írni, mert sajnos egy olyan Európában élünk, mely kezdi megtagadni keresztény voltát, és egyesek ma már Székelyföldön is megkérdőjelezik a vallásórák létjogosultságát. Ilyen körülmények közepette pedig égetően fontos meg- és felmutatni, hogy a kereszténység értékeket teremtett, hogy a múlt megpróbáltatásai közepette kapocsként tartott össze minket, hogy a belőle fakadó hit volt az a forrás, melyből erőt merítettünk a mindenkori újrakezdésekhez, és meríthetünk a jövőben is. Bedő Zoltán Dr. Kinda Eleonóra Az illyefalvi református egyházközség története a kezdetektől Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2017. január 30.Emlékezés arra, akire Ditró büszke lehet„Volt nekem egy nagyapám, úgy hívták, Józsa Sándor” – így kezdődik Szőcs Elemér története. A folytatás pedig indokolttá teszi a megemlékezést. Az egykori ditrói személyiség életútját fontos felidézni most, amikor a ditrói iskolatörténethez gyűlnek az adatok. De más aktualitása is van: a Józsa családból mindössze ketten élnek már. A nagy ember legkisebb unokája nem hagyhatja veszendőbe az emlékét. Józsa Sándor az 1800-as években volt tanító, iskolaigazgató, egyházi főgondnok, közbirtokossági elnök, benne volt a megyei törvényhozó bizottságban, kiadták tizenvalahány könyvét. A gyümölcstermesztés és a méhészet volt a két hobbija, és a tudását a diáksággal is megosztotta. Tevékenysége elismeréseként Majláth Gusztáv Károly püspök felterjesztette, és XI. Piusz pápától kapott arany kitüntetést. Ilyen Bene Merenti-elismerést kevesen tudnak felmutatni. Hát ezért is indokolt, hogy megemlékezzünk róla. És okot adnak erre Szőcs Elemér szavai is: „Édesanyám a legkisebb gyerekük volt a tíz közül. Ketten kiskorukban meghaltak, a többiből mind tanító lett. Közülük Sándor az apa hobbiját is továbbvitte. Én a legkisebb unokája vagyok, a Józsa családból már csak ketten élünk bátyámmal, Andrással, aki 83 éves, orvos Miskolcon.” Kinyitni az emlékkönyvet Az egykori tanító műveit a budapesti levéltárban őrzik, múzeumban van a pápai oklevele. A Szőcs család gyergyói otthonában egy kötet van nagy becsben tartva, kézimunka-borítóval bevonva. Józsa Sándor testvére, Csíkszentgyörgyi Józsa János csíkszeredai főgimnáziumi tanár 1910-ben jelentette meg a család históriáját. A csíkszentgyörgyi, csíkmindszenti és csíkszentkirályi Józsa család története – ez áll a címlapon, alatta pedig kiegészítés a tartalomról: Az eredeti anyakönyvek, levéltári és családi oklevelek és más hiteles iratok alapján képekkel, leszármazási táblákkal és hasonmásokkal. Kicsik-nagyok tanítója Fellapozva a könyvet ez olvasható: Csíkszentgyörgyi Józsa I. Sándor született 1853. július 18-án N. Kadácsban, Udvarhely vármegyében. A székelyudvarhelyi római katolikus főgimnáziumban tanult, onnan aztán 1872-ben a székelykeresztúri állami tanítóképzőbe ment, ahol tanulmányait 1875-ben kiváló sikerrel végezte. Okleveles elemi és polgári iskolai tanár 1875. október 14-e óta Gyergyóditróban. Az önképzést nagy feladatnak tartotta, az iskolai szünidőt is valamelyik városban, képzésen töltötte. 1883-tól iskolaigazgató lett, és mint a tanítói, valamint a méhész egyesület elnöke ösztönzést érzett tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megjelentetésére. Íme pár kötetének címe: Tornaiskola, vezérkönyv tanítók részére, Számtani vezérkönyv, Számoló koczkák, A gyümölcsfatenyésztés és ápolás rövid foglalatja, A gyergyóditrói r. kath. Elemi iskolák története, Méhészkönyv, Földrajz a népiskolák 4. és 5. osztályai számára, Csíkvármegye, Udvarhelyvármegye, Maros-Tordavármegye földrajza, Népies gazdasági tanfolyamok könyve. A sorozatot egészíti ki A beszéd és értelemgyakorlatok haszna és szükségessége lélektani alapon, de írt cikket például a Népünk uralkodó hibái és gyógyszerei, különös tekintettel az iszákosság, káromkodás, babona és erkölcstelenségre címmel. Széleskörű munkássága azonban nem jelentett anyagi elismertséget is. Szőcs Elemér édesanyjától tudja, hogy a tízgyerekes családot az apa a száz család méhből és a gyümölcsösből tartotta el a szerény tanári fizetést pótolandó. Pedig sokkal többet is kereshetett volna. Híre ment ugyanis a faiskolájának, illetve a méhészeti tudásának, így felkérés érkezett, hogy az állami méhészi és méhésztanári állást vállalja el. „4800 korona szép jövedelem volt kilátásba helyezve részére – tudjuk meg Józsa János könyvéből – s bárha érti a román nyelvet, mégsem vállalta el, mivel inkább ragaszkodott az ősi székely anyaföld sovány szikláihoz, mint a kecsegtető anyagi bő jövedelemhez.” A meghívás visszautasítását így indokolta: „Hát mit mondanának az én székely atyámfiai, kiket eddig a kivándorlásról igyekeztem lebeszélni, ha én most itt hagynám hazám földjét?” Ha csak ennyi lenne Józsa Sándor érdeme, akkor is megérdemelné a megemlékezést. Józsa Sándor létezett A katolikus egyház szolgálatában eltöltött 51 év munkája sem eredménytelen. Erre bizonyíték az 1926-ban elnyert pápai elismerés, melynek sokáig nem örvendhetett. Hamarosan búcsúztatót kellett írni Egy jó tanár halálára címmel. „Pusztulunk, veszünk” – így kezdődik az elköszönő, melyben szerzője azon kevesekről szól, akik a jónak kovászai, köztük id. Józsa Sándorról. „Isten szép tehetséggel, nagy lélekkel áldotta meg. S ő megértette, hogy értékes tálentumnak a birtokában van, amelyet a Jóisten azért bízott rá, hogy azt a lelkének javára, egyházának s hazájának hasznára, fajának, embertársainak érdekében, családjának a boldogítására kamatoztassa. A feladat nem volt könnyű neki, az egyszerű tanítónak. (…) Abban a körben, amelyikben élt, vezető egyéniség volt. Véleményét tanügyi dolgokban kikérték, meghallgatták és azt irányítónak tartották. Működésének hosszú ideje alatt tudott magának időt szakítani arra is, hogy – az iskolai kötelesség legkisebb elhanyagolása nélkül – közéleti tevékenységet is fejtsen ki. (…) A nép erkölcsi és gazdasági megerősödésének fáradhatatlan munkása volt. Magán- és családi életében példakép volt. Példaképe a meggyőződéses kath. férfiúnak, a családját forrón szerető, gondos apának. Érdemeit elismerték.” A szerző itt emlékezik meg a májusban elnyert pápai elismerésről, hozzátéve: „A nyarat kedves méheivel való foglalkozással töltötte el. Ősz elején aztán ágynak esett. Törékeny testét nem bírta hordozni. Ereje napról napra fogyott. Érezte, hogy közeledik a vég. A szentségeket ájtatosan, nyugodtan felvette, s örült, amikor Jézusát szívében fogadhatta. Aztán készült a halálra...” 1926. november 12-én hunyt el Józsa Sándor életének 74., boldog házasságának 45. évében. November 14-én temették el. Emlékét azonban ma élő unokái nem hagyják eltemetni. Szőcs Elemér így fogalmazott: „ Nem kérjük, hogy utcát nevezzenek el róla, de azt szeretnénk, ha nem felejtenék el Ditróban, hogy ő is létezett, a falu közösségéért tett valamit.” Balázs Katalin Székelyhon.ro lapozás: 1-3
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
